A minap elgondolkoztam, hogy talán ideje lenne, hogyha
kivételesen nem én mennék át a barátomhoz, hanem alán átjöhetne néha ő is. Aztán
körbepillantottam a lakásban. Mindenhol ruhahalmok, szétdobált, sebtében levett
ékszerek. Jegyzetek tömkelege az íróasztalon és a számítógépet is le kellene
tisztítani már. Aztán a konyhában hegyekben állnak az edények, a sebtében
készített vacsora és másnap reggel kilöttyentett kávé emlékei is nyomasztó
látványt nyújtanak. Ablakot biztos, hogy nem fogok tudni pucolni, de azért rendet
rakhatnék a tiszteletére. Mégse gondolja azt, hogy egy rendetlenség közepén
élek!
De nincs időm. Legalább egy fél napot rá kellene szánni,
hogy mindent rendbe rakjak. De egyszerűen nincs idő! Mindig rohanni kell,
intézni valamit és, amikor az ember hazaesik, már nincs ereje semmihez. Örülök,
ha a másnapi teendőket elő tudom készíteni.
A rohanó világ átka.
De őt meg úgy áthívnám már! Mindig nála vagyunk, kell a
változatosság!
Tudjátok mit? Kovácsoljunk előnyt ebből a helyzetből! Türelmetlen
vagyok, ez egyszer én akarom áthívni őt! Nem ér rá pár hét múlva, amikor végre
lesz időm és energiám rendbe rakni a lakást! Áthívom, de nem hozzám! Pár
mámoros óra egy szép, tiszta, otthonos lakásban, ami csak a miénk arra a pár
órára. Igen, egy búvóhely, ahol minden nyugodt és nem pislog rám az előző esti
koszos edény gonoszan arra várva, hogy inkább vele foglalkozzak, mint a
párommal.
Próbáljátok ki, élvezzétek a nyugalmat és a meghittséget,
megfűszerezve az ismeretlen lakás felfedezésével járó izgalommal!
